KULTÚRPLÁZA

NEOHAUS

Neo-, poszt- vagy rebauhaus? Tudja az ördög. Nem vagyok építész. Bárhogy is nevezzük, nem kellemetlen. Legalább is jobb. Az eddigieket már különben sem lehetett überelni. Mert mi is volt eddig a menő?
A székelykapun keresztül rálátunk a barokk balusztrádra, amely fölé bájos organikus tetőszerkezet borul, réseiben a Borgó-hágó környékéről importált hiteles denevérekkel. Ehhez lazán kapcsolódik a dekonstruktivista télikert - alpesi szaunával. A garázs diszkrét reneszánsz elemei inkább csak sejthetőek. A kerítés a legjobb kovácsoltvas. Ez nem ready made olasz gagyi, hanem a Faszoló Henrik BT legeredetibb - valódi antik - munkája. Különösen a kapu, rajta a divatos építész álmodta címer - gatyapőcöt biberkélő egyszarvú az afrikai kontinens stilizált ábrájával. (Ez utóbbi a leszakított nemzetrészeket hivatott szimbolizálni.)
Úgy tűnik, hogy ennek vége. Reméljük. Merni reméljük. Reméljünk merni! A Bauhaus formavilága különösebb görcsök és megfontolások nélkül visszatért közibénk. Frankó, megbízható derékszögek, síkok, amelyeket a teljesség felé mutató hajóablakok oldanak emlékezéssé. Szerencsés esetben! Mert azért még átleng rajtuk olykor-olykor az elmúlt évek építészeti potpourrijának karalábés, karfiolos odőrje. De ne akadjunk fenn minden terméskő-furnérból hazudott lábazaton! A lényeg az, hogy divatba jött a Bauhaus. Most először. Hiszen a maga korában divattá válni nem tudott. Avantgárd volt szegény, s mire közkeletűvé vált, már nem az volt, ami. Korán jött. Nincs is ezzel semmi baj. Mindössze 70-80 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az építtetők, megrendelők magukhoz közelinek érezzék. És az sem baj, ha ez az új Bauhaus nem stílustisztán áll elénk. Egy kis mediterrán, skandináv vagy kaliforniai beütés tényleg nem oszt, nem szoroz, sőt, azt jelzi, hogy a honi építészet nem maradt intakt, ezeknek a hatásoknak rugalmas befogadójává vált. Örül a szemünk.
És az elménk is. A Bauhaus korabeli anyag- és technológia-eszményei ma már nem feltétlenül számítanak modernnek. A vasbeton egy kicsit lejáratta magát. Az üvegek azonban sokkal jobbak lettek, iszonyúan sokat fejlődött a szigetelés technológiája. S bár 1930-ban Walter Gropius még azt jövendöli, hogy "a műszakilag fejlett ember a jövőben kizárólag a lapostetőt fogja alkalmazni", talán csak mostanra jutottunk el oda, hogy a lapostetőt az építtetők nem bizalmi, hanem egyszerű technológiai kérdésnek tekintik. A klímatechnológia alkalmazása közkeletűvé vált. Egy szakember valószínűleg órákon át tudná sorolni azokat a műszaki változásokat, amelyek teljeséggel más, barátságos környezetet teremtettek a Bauhaus feltámadásához. Mert ma már ez a koncepció szépen összefésülhető az intelligens épület víziójával is. Full öröm.

Ünneprontás

Nem is szeretnék ünneprontó lenni. De leszek. A Bauhaus ugyanis a maga idején arra törekedett, hogy a tér- és tárgyteremtésben szinkronizálja a társadalmi és technológiai változásokat. Hiába változott meg ugyanis az emberi együttélés szerkezete, hiába alakult át az életmód, az új polgárság felemelkedésének élményét legföljebb abban élhette meg, hogy leszegényített palotákba és kúriákba költözött. A tízes évek egyik hazai építészeti jellegzetessége például a bérpalotákban mutatkozik meg, amelyek az első emeletig talán még nemes anyagokból készülnek. (Igaz, ezek is már levékonyított, "könnyített" matériák.) De ahogy haladunk fölfelé, már dominál a gipsz, a nemes felületeket imitáló trompe-l'oeil, míg aztán a gangról nyíló közös klozetben már leplezetlenül mutatja magát a brutális olajfesték. Ezért különösen izgalmas, mondjuk, az állami munkástelep (közismerten: Wekerle-telep), amely megkísérli szinkronizálni az életmódot a technológiával, az új városszerkezettel, infrastruktúrával, az új családmodellel stb. De a Wekerle is igen óvatos. A házak mellett a kis veteményeskertek mutatják, hogy a városi életformára való átállásnak valamiféle köztes stációjáról van szó. A Bauhaus viszont már a nyílt, radikális váltás.
És itt föl kell tennünk a kérdést: vajon az új Bauhaus vállalja-e az ezredforduló nagy változásait? Újragondolja-e a kort? Elkötelezett-e még mindig a Nagy Szinkronizátor küldetés mellett? Az az érzésem, hogy nem. Az édesbús designos Bauhaus-nosztalgia mögött semmiféle filozófia nem fedezhető fel. Pusztán esztétikai kérdés.

Vannak változások

Az elmúlt nyolc évtized szemérmetlenül átformálta az életünket. Radikálisan csökkent a munkaidő, általánossá vált a heti két pihenőnap. A lakóhely és a munkahely roppant távol került egymástól. Megjelent a távmunka. A többgenerációs családmodellt felváltotta a kétgenerációs. A Bauhaus korának polgára többnyire nem automobillal közlekedett. Lakásában rendszerint nem volt telefon (ha volt, azt kis réztábla jelezte a bejárati ajtón - néhány tábla túlélte), rádiókészülék elvétve. Dominánsan friss élelmiszereket fogyasztott, a tartósított étel (liofilizált, konzervált) vésztartalék volt, vagy az utazások, kirándulások kelléke. Analizált egyedünk otthonában legföljebb jégszekrény volt fellelhető. Bútorait, ruháit nem készen vette, ezeket több éves, évtizedes használatra tervezték, és kézműves technológiával készítették. Döntő módon egyedi fűtőalkalmatossággal állította elő az otthon meghitt melegét. Nagy melegben lakása hőmérsékletét árnyékolással, szellőztetéssel csökkentette. A középpolgárságtól fölfelé megszokott dolog volt a személyzet, amelyre a takarítás, mosás, főzés, mosogatás feladata hárult. Ugyancsak a személyzet dolga volt a hosszú időre tervezett tárgyak rendszeres tisztítása, karbantartása, a fűtés, a melegvíz-ellátás, a bevásárlás stb. stb. Nem folytatom. Világos, hogy más struktúrájú élet volt ez, amelyben döntően más volt a munkaidő és a szabadidő aránya, az otthoni és a házon kívüli elfoglaltság viszonya. És természetesen a maitól eltérő sebességgel működött. Félreértés ne essék, a húszas években ez volt a modern életmód. A modernsége elsősorban abban volt tetten érhető, hogy vállalta a városi létformát és a polgári életet, tehát szakított a patrícius-kultúra imitálásával és a falusi életforma nosztalgikus idézgetésével is. A Bauhaus funkcionalitása egyben őszinteséget is jelent. Felismerést, beismerést. Ezért például már nem érzi szükségesnek, hogy a korszerű anyagokat és technológiákat folyamatosan álcázza. Az építészeti forma előretörése szinkronban van a társadalmi változásokkal. De vajon minek a forradalma az új Bauhaus?

Kereskedő-design, konzumarchitektúra

Pironkodom. Hogy jövök én ahhoz, hogy outsiderként alkossak véleményt az építészet és a belsőépítészet jelen alkotásairól? Honnan veszi a bátorságot a laikus, hogy belepofázzon a szakma belügyeibe? Nincs mentségem. Illetve egyetlen dolgot mégis fel tudok hozni mentségemre. Azt, hogy sok-sok év közöny után talán az építészet újra közbeszéd tárgya kezd lenni, s hogy a felhasználók, fogyasztók, civilek véleménye is hangot kaphat. Ez, persze, ellenkezik a honi kritikai hagyománnyal, mely szerint ételről csak mesterszakács, ruháról csak fashion designer, tojásról csak tyúk alkothat véleményt. Szóval, hogy csak a felkenteknek van joguk a kritikához. Egyébként nem akarom én megtörni ezt a tradíciót. Isten ments! Nem is tudnék szakszerű lenni, mert fogalmam sincs róla, hogy ki kinek mennyiért, hogy ki kinek a barátja, hogy ki melyik párttal hál együtt, hogy kinek köszönheti a díját… Cincogó civilke vagyok csupán. Az viszont érdekel, miért úgy alakul a kötött tér szerkezete, ahogy. Ugyanis ezek a téralakítások néhány évszázadra meghatározzák a települések közlekedését - és ebbe beleértendő a szó eredeti, mára elhalványult jelentésének megfelelően a kommunikáció, a szállítás és a közlekedés is.
A kérdés csupán annyi: az ezredvég/ezredelő építészete nálunk szinkronban van-e a társadalmi, technológiai változásokkal?

Általában véve van egy olyan aggodalmam, hogy az ezredforduló designja semmi mással nincs szinkronban, mint az értékesítési hálózat igényeivel. Nem mintha ez tragédia lenne, hiszen az értékesítési hálózat valamilyen módon a vásárlói, fogyasztói igények megfogalmazója. Mivel azonban a modern konzumtársadalom a hipermarket logikája szerint fogyaszt: "ami a polcon van, az van, ami nincs, az nincs - vagy nem vették fel a listára, vagy kilistázták". Sőt, ma már kereskedelmi cégek és szolgáltatók azzal reklámozzák magukat, hogy a fogyasztónál jobban tudják, annak mire is van szüksége. És ez aztán baromira rendben is van, mert a fogyasztó előbb-utóbb a kínálathoz szabja igényeit, szükségleteit, a marketing koncepció beteljesíti önmagát. Így aztán eljutunk a szovjet automata borotva totális eszményéhez. A szovjet automata borotva - a vicc szerint - remek találmány. Feltalálója büszkén viszi az illetékes bizottság elé, amely fokozott érdeklődéssel szemléli a műszaki-tudományos leleményt. "De hogyan működik?" - kérdik a feltalálót. "Nagyon egyszerű - feleli az -, bedobunk egy tizenöt kopejkás érmét, arcunkat a gépbe helyezzük, s az simára borotválja". "Jó, jó - veti fel a bizottság egyik kötekedő tagja -, de minden embernek más-más az arcberendezése". "Elsőre!" - feleli az öntudatos feltaláló.
Az ezredforduló designja is ebben a szellemben működik. Nem baj, ha nem jó. Ha mindenki ezt használja, előbb-utóbb úgyis elfogadod. Legföljebb más arcot viselsz. A design egyre határozottabban stylinggá silányul. Ugyanazt újracsomagolja, miközben a tartalom változatlan marad. Világos példa a gépkocsik designja. Hiszen attól a ponttól, hogy az autó használójának nem kell, sőt nem is szabad a motorházban matatnia, logikus, hogy a termék user friendly tulajdonságainak kellene előtérbe kerülniük. Ennek ellenére a korszerűnek mondott járművek - amelyek elképesztően sok presztízselemet hordoznak - alapvetően nem könnyítik meg a ki- és beszállást (az ülés még mindig nem hajlandó elfordulni), a rakodást (lumbágósoknak és miniszoknyásoknak ellenjavallt), nem oldják meg a "rakomány" rögzítésének elemi problémáját (noha a fogyasztó egyre nagyobb mennyiségben kénytelen vásárolni). A háztartási gépek hihetetlenül tartósak, miközben kezelő egységeik elképesztően sérülékenyek - és javíthatatlanok. Az edénytervezők pontosan tudják, hogy a fazekak és lábasok egyre nagyobb hányada mosogatógépben tisztul. Külön címke jelzi is, hogy "mosogatógépben mosható". Az edény azonban tiszta mégsem tud lenni, mert az edény - formája folytán - ellenáll az őt megtisztítani szándékozó vízsugaraknak. Szinte kötelezően jelenik meg a főzőedények fülén a hőre keményedő műanyag, amely egyébként ugyanúgy felforrósodik, mint az edény fémteste, de annál sokkal rövidebb az élettartama. A nem is kevéssé agresszív anyagot tartalmazó pillanatragasztós tubus önmagát ragasztja keményre, az első használat után kidobható. Üzletnek jó, designnak csapnivaló. Napokig sorolhatnánk.
És valljuk meg, az építészet sem áll különbül. Az általa létrehozott terek sokkal inkább tükrözik a piaci viszonyokat, semmint az életmód, a környezet aktuális állapotát. Napjaink budapesti épületei és belsőépítészeti megoldásai - a kettőt semmiképpen nem lehet szétválasztani - sok tekintetben a két világháború közötti polgári lakáseszményt hordozzák. Vitathatatlan, hogy a lakóparkok filozófiája ettől különbözik. Bár itt is meg kell különböztetünk két radikálisan eltérő műfajt. A városi lakópark valójában nem lakópark, hanem eufémizmus, hiszen a legjobb esetben is jó minőségű kis lakótelepről van szó. A magas telekárak miatt nevetséges is lenne igazi lakóparkot képzelni, mondjuk Bel-Budára. Ennek költségei messze meghaladnák az önálló házéit. Az igazi lakópark viszont nem urbánus, hanem szuburbánus képződmény: a nagyvárosból menekülő felső-középosztály és elit aziluma. Nem vívmány, hanem tünet. Bár a magyar főváros egy csomó nagyon rokonszenves vonást mutat az utóbbi években, még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az igazi városi lakások felértékelődjenek.
Nézzük csak meg, hogyan él napjaink polgára, és mi az, amit ebből az építészet akceptál!

Multifunkcionális miniuniverzumok

A lakás minden eddiginél komplexebb funkciókat hordoz. Munkahely, hotel, szórakoztató centrum, vendéglő, mosoda, fürdő, raktár. Ez nagyrészt abból is fakad, hogy a háború előtti sok humán szolgáltatásból (személyzet) mára szinte semmi nem maradt, és sok olyan funkció, amelyet házon kívül lehetett ellátni, a lakáson/házon belülre került. Ez egyben azt is jelenti, hogy a háztartások elképesztően felszerszámozottá váltak.

Kajapia

A vendéglőben való étkezés illetve az ételek házhoz szállításának gyakorlata jelenleg Magyarországon, különösen a fővárosban alapvetően a munkához, a munkahelyhez kötődik. E mellett a családi lakásnak teljes vendéglői infrastruktúrája van - személyzet nélkül. Egy átlagos háztartás konyhatechnológiája elképesztő. Tűzhely, microwave, kenyérpirító, szendvicssütő, fondue-készlet, raclette-sütő. Aprító, szeletelő, préselő, keverő, habosító gépek. Kávéfőző, teafőző. Hűtőszekrény, mélyhűtő, italhűtő, hűtőláda. Természetesen jelen vannak az ehhez szükséges főző- és tálaló edények, az elmosogatásukhoz szükséges önálló kézi mosogatóegység és mosogatógép. Az intenzív konyhai munka szagokkal jár, ezeket távolítja el az elszívó apparátus. A keletkező konyhai hulladék egy ideig a lakásban állomásozik terjedelmes - vagy konyhamalaccal redukált - állapotban. Ehhez az apparátushoz tartozik az állandó forróvíz-ellátás is. Bármilyen furcsa, az együttest nem egészíti ki fekete mosogató, így a zsíros, ráégett anyagok eltávolítása az egyik legbonyolultabb konyhai feladat.
Normális körülmények között ehhez megfelelő raktárnak kellene tartoznia, a raktározó funkciót a jelen gyakorlat szerint a hűtőgépek és a konyhai szekrények látják el.
A dolog külön pikantériája, hogy ez a nagyszabású konyhai üzem nem különül el a lakás egyéb tereitől, sőt, a divattrendnek megfelelően "amerikai konyhaként" üzemel. Míg hajdanán a nagypolgári lakásban a konyha a lakástól markánsan elkülönített személyzeti fertály része volt, a mai konyha összevonja a konyhát az étkezővel és a közösségi térrel. Ami érthető is, hiszen mint termikus zóna a parasztházak konyhájához hasonlóan viselkedik: olyan hőpont, amely szociopetális térként üzemel. Kétségtelen, hogy a lakókonyha a maga módján kompenzál, ha úgy tetszik, ellenpontozza a lakótelepi konyhát. Az épületek ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy ehhez a működéshez elengedhetetlenül szükséges lenne a kamra (spájz), amely megfelelően szellőztethető hűvös raktárként látná el a konyhát. Ebből következően a garázs alakul át kamrává. (Egy zsák krumpli a hűtőláda, a magas nyomású mosó, a motorolaj és a ródli mellett.)
Hogy a világhálón történő vásárlás, a házhoz szállítás miképpen oldható meg, újabb feladvány. Ehhez ugyanis "zsiliprendszert" kellene kialakítani, ahol is a külső ajtó nyitókódját megkaphatja a szállító, a postás. Ha úgy tetszik, ez lehetne a mai ház "cselédlépcsőháza".

Raktár mindenütt

Alapvető kérdés az is, hogy egy átlagos fővárosi háztartásnak az ételen és italon kívül milyen további tárolási feladatokat kell ellátnia. Vannak tradicionálisan a lakáshoz kötődő tárolási feladatok - ruha, cipő, könyv, tisztálkodó szerek, tisztító szerek stb. A járművekkel/sportszerekkel kapcsolatos tárolási feladatokat elvileg a garázsnak kell ellátnia. Itt állomásozik a téli/nyári gumi, a tetőcsomagtartó, a síbox, a síléc, a kerékpár, a ródli, a felfújható gumicsónak. A takarító- és mosószerek kongeniális raktára a takarítószekrény. Ha van ilyen. Az esetek többségében ugyanis a takarítószerek a vécében, fürdőszobában kénytelenek meghúzni magukat. A porszívó/takarítógép elhelyezése megoldatlan. Lomtár pedig nem létezik. Elvileg nincs is rá szükség. Csak gyakorlatilag. Hazai gyakorlatunkból ugyanis hiányzik az a fajta raktár, amely az éppen használaton kívüli bútordarabok, berendezési tárgyak tárolására alkalmas lenne - házon kívül. De ez sem oldaná meg a különféle bőröndök, utazótáskák problémáját, pedig ezeket a terjedelmes tárgyakat nem könnyű elrekkenteni. Érthető, hogy a lakásban előbb-utóbb megjelennek a kényszerű megoldások: polcok tömege, zsúfolt beépített szekrények/gardróbszobák, raktárrá avanzsáló erkély, loggia. Esetleg a vendégszoba alakul át egyetemes lomkamrává. Padlás, pince nincs. Ezek az egységek túlságosan értékesek ahhoz, hogy lélek nélküli objektumok állomásozzanak bennük.

A puceráj

A honi polgári tradíció vagy az amerikai kínai mosodás a szennyessel kapcsolatosan egészen más koncepciót képvisel, mint a modern budapesti polgár. Az előbbiek felfogása szerint a szennyes ruha kis időre elhagyja a békés polgári otthont, hogy oda tisztán, vasaltan térjen vissza. Ezt az intézményt nálunk mosónőnek, pucerájnak, Patyolatnak hívták. A városlakónak egyébként más választása nem nagyon volt. Otthona egyszerűen alkalmatlan volt a mosodai funkciók ellátására. Ehhez ugyanis mosókonyha és szárítókapacitás szükségeltetik.
Az alapvető változást az automata mosógép váltja ki, amely első ránézésre áldás. (Alapos vizsgálata már vegyesebb képet mutat.) Az automata mosógép lényege, hogy az összegyűjtött nagyobb mennyiségű szennyest zárt folyamatban öblíti, mossa, facsarja - esetleg még szárítja is. Töpörített mosókonyha és padlás. Szárítógép nélkül - és a háztartások többségében még nem lelhető fel - hi-tech abszurd. Eleve már az is gondot jelent, hová kerüljön ez a mosókonyha egység. Egy-két négyzetmétert maga a szerkezet is elfoglal, ha pedig hagyományos módon kívánjuk szárítani a frissen mosott ruhát, lényegesen nagyobb alapterületre van szükségünk. A fürdőszobai állványon, fregolin száradó ruha, amely mellékesen áthangolja a lakás klímáját - tökéletes anakronizmus. A közös mosókonyha-szárítótól azonban a honi polgár ma ugyanúgy idegenkedik, mint húsz éve a Patyolattól. Kollektivizmus-fóbia? Ezért aztán ez a funkció-együttes beszorul a fürdőszobába - vagy annak szomszédságába. Vizesblokk! Ez viszont éles ellentétben áll a mai fürdőszobák rendeltetésével, filozófiájával.

Fürdősök

A huszadik század első harmadában megszokott dolog volt a szoba-konyha, azaz a fürdőszoba nélküli lakás. Érdekes módon, még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején is épültek olyan lakások, amelyekből hiányzott a fürdőszoba. Boldogtalan, piszkos kor lehetett ez. Bár a helyzet mégsem volt tragikus, hiszen a tisztasági fürdők rendszere éppen erre kínált megoldást. Kétségtelen, hogy a családi fürdőlátogatás nem mindennapos, hanem jellemzően heti esemény volt, addig valahogy át kellett vészelni a lavórral.
A mai fürdőszoba - a lazán kapcsolódó vécével - már a legkevésbé sem az elemi higiéné helye, sokkal inkább a testi örömök házi szentélye. A házban való pozícionálása ugyanakkor tisztázatlan. A fürdőszobában lennie kell mosdónak, bidének, kádnak (ha nagy és masszíroz, úgy az igazi), sok-sok tükörnek, a tisztálkodó és kozmetikai szerek, hajszárító, villanyborotva, epilátor, fogápoló berendezés tárolására alkalmas nem kicsiny polcrendszernek, törülközőszekrénynek, szennyesládának, fürdőköntösök felfüggesztésére szolgáló fogasnak/szekrénynek. Ezt még egy konzolos zuhanykabin is gazdagíthatja - fakultatíve gőzölővel kiegészítve. (A törülközőszárító maga a fűtőtest.) Kész őrület. De ha belegondolunk, életünk egyre nagyobb hányadát töltjük ebben a térben, amely egyszerűen felszippantotta a budoár funkcióit. Ha tudomásul vesszük ezeket a változásokat, a fürdőszobát olyan meghatározó egységnek kell tekintenünk, amely lényegesen nagyobb alapterületet igényel. Sőt, a hedonista fürdőszobához nagy ablak tartozik. Nem tűnik különösebben vadnak az a néhány helyen alkalmazott megoldás sem, amely a fürdőszobát a hálóval közös térbe helyezi.
Ha viszont ennyi időt töltünk a fürdőszobában, logikus, hogy valamilyen módon ennek a térnek is rá kell kapcsolódnia a lakás kommunikációs és szórakoztató hálózatára.

Szórakoztató kombinát

Átlagmagyar naponta több mint négy órát tölt el a tévékészülék előtt. Videózik, zenét hallgat. Sokan már most is képesek a tévével szörfözni a weben vagy akár multiplayerben nyomatni a fotelből az FPS-t. A kialakult gyakorlat szerint ez a tárgyegyüttes valamiféle elektronikus oltárként a közösségi tér centrumában foglal helyet. Ezzel mellékesen provokálja is az állandó használatot. Ne feledjük, marha nagy berendezésekről van szó, amelyekhez nem ritkán több száz darabos szoftverkollekció (VHS, DVD, CD, MC, MD stb.) tartozik. Kicsit furcsa, hogy ez a gigászi hardvertömeg miért van közszemlére téve, amikor tökéletesen elegendő lenne, ha csupán kezelőegységei lennének elöl. Egyelőre azonban bele kell törődnünk abba, hogy a Bluetooth technológia még nem hatol be a mindennapi élet ezen területére, s hogy maguknak a cuccoknak a kipakolása presztízs értékű. Mint ahogy abba is bele kell törődnünk, hogy még nincs olyan technológia, amely lehetővé tenné, hogy készülékeink falbontás nélkül bárhol csatlakoztathatók legyenek az áramforrásra, illetve az információs kábelekre. (Talán majd az irodaépületekben alkalmazott álpadlós eljárás hoz erre megoldást. Vagy a lézertechnika. Vagy az akkumulátorok fejlődése. Vagy akármi.)
Ami általános: ez a motyó lakja be a legértékesebb lakóteret. Hogy miért? Érthetetlen. A szórakoztató kombinát működéséhez ugyanis nem kellenek nagy ablakok. Sőt, a fény bizonyos esetekben zavarja is ennek működését. A kütyük gyakorlatilag lehetetlenné teszik az emberek közötti közvetlen kommunikációt. És miért kellene kilátás abból a szobából, ahol a panorámát egy bazinagy képernyő nyújtja?
Tudom, kicsit abszurdnak tetszik, amiről beszélek. De ha komolyan vesszük a Bauhaus gondolatait, ma nem kisebb bátorsággal kell újragondolnunk az életformát, a környezetet. Értem én, hogy nem könnyű elfogadni ezt a koncepciót, mert ez azt jelentené, hogy hatalmas, világos fürdőszobákat kell építeni - parádés kilátással, és szerényebb alapterületű, akár ablaktalan szobákat a szórakoztató funkcióknak. De akár még az is elképzelhető lenne, hogy a különféle lejátszók, vevőegységek, soklemezes tárak, számítógépek egy külön szekrényben kapjanak helyet, s csupán a display-k (képernyők, monitorok, hangszórók) és aprócska távvezérlők legyenek jelen láthatóan a térben.

Munkás hétköznapok

Az új lakás - elgondolásaim szerint - pontosan fordítva szerveződik, mint a mostani. Kívül helyezkedik el benne a konyha-étkező-közösségi tér, a fürdőszoba vagy fürdő-hálószoba, esetleg hagyományos hálószoba, és belülre szorul a szórakoztató egység és a dolgozószoba. Ugyanis a dolgozószoba is egészen mást jelent, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt. A dolgozószoba középpontjában ma nem az íróasztal, hanem a munkaállomás foglal helyet. Akkor igazán működőképes, ha a szükséges eszközök, dokumentumok, adathordozók egy gördülő és forgó ülőalkalmatosságról elérhetőek. A természetes világítás többnyire zavaró, hiszen különféle trükköket kell kitalálni ahhoz, hogy a képernyőn ne jelenjenek meg oda nem illő fények, reflexek.

Wellness

És akkor még nem beszéltünk az új funkciókról. Hova kerüljön a lakásban a szobabicikli, a lépcsőző gép, a haspad? Ezek használata ugyanis egy berendezett lakás esetében nem egyszerű. Ráadásul ez a fajta aktivitás világos, jól szellőztethető teret igényel.
És mi a helyzet a dohányzóval? Az egészségkultusz ma már sok lakásból száműzi a dohányosokat: ha akarnak, rágyújthatnak a kapu előtt, vagy az erkélyen. Vajon nem lehetne-e olyan szobát kialakítani, amely hatékonyan szellőztethető, akár külön elszívóval is felszerelhető, s a dohányzás mellett helyet adhatna más olyan tevékenységnek is, amely a lakásban nem kívánatos szagokkal jár. A festékek, ragasztók odőrje például nem túl barátságos, de ha valakinek a hobbyjához tartozik ezeknek az anyagoknak a használata, mit tegyen.

Hőlég

Talán újra kellene gondolni lakásaink fűtését, hűtését, szellőztetését is. Ezek a technológiák alapvetően átalakultak az elmúlt évtizedek során. Ezeknek köszönhetően változott meg például az anyaghasználat is. (A mi klímánkon korábban abszurd gondolat lett volna egyszerű polgári lakásban a nappalit vagy akár a hálószobát hidegburkolattal készíteni.) Az egyik legjelentősebb változás, hogy míg annak idején az épületek tervezésénél kardinális kérdés volt a hűvös és meleg terek kialakítása, a korszerű fűtőberendezéseknek köszönhetően a lakás egésze szabadon temperálható. Különösen, ha klímaberendezéssel szerelik fel. Hogy a kondi nálunk létfontosságú-e, nehéz megmondani. Eddig nem tűnt annak, hiszen nyaranta legföljebb kétszer egy forró héttel kellett számolnunk. Az utóbbi évek azonban az általános felmelegedés jeleit mutatják. Az építészetünkben felhasznált anyagok, szigetelések megfelelő építészeti fogások, árnyékolások nélkül nem nyújtanak elegendő védelmet. Az egyik irány világosan látható: a lakásokat zárt termikus rendszerként lehet megépíteni, ahol is a héjon belül klímaberendezés gondoskodik a megfelelő hőmérsékletről. Ez a megoldás nem túl olcsó. A másik irány kicsit bonyolultabb: mobil, az évszaknak megfelelően használható árnyékoló rendszerek, a szellőztetés új fogásai, az üvegfelületek alkalmazásának más módozatai, új anyagok bevezetése.

Bocs

Bocs, de kissé messze kerültem a Bauhaus feltámadásának amúgy végtelenül szubtilis kérdésétől. Nem is folytatom tovább. Bár lehetne, hiszen egy szót sem szóltam a lakásban való állattartásról, a világítás vadonatúj kérdéseiről, a környezetvédelemről stb. stb. Inkább visszakanyarodom a kezdő gondolathoz. Szóval, hogy én örülök a Bauhaus formai visszatérésének. Egyszerű járókelőként maradéktalanul. Ennél már csak annak örülnék jobban, ha ezzel együtt az építészeti gondolkodás is felpezsdülne, és megszületne néhány olyan ház, amely minden lehetséges módon alkalmazkodik az új életformához. Aztán már csak 60-70 évet kell várnunk rá, hogy divatba is jöjjenek.

Réz András