FE/MALE
2002. március

Az aqabai bazárban ne keressenek XXL-es pamut dzsellabát rövid ujjal, V-nyakkal. Egyetlen darab van, de az is pizsamacsíkos. Nem is vettem meg. Hogyan festenék, ha kedvenc kávéházamban ott ülnék obligát olaszos kávém és barátaim társaságában - talpig csíkos dzsellabában? Kinéztem egyébként egy szép darabot. Talán még a méret is stimmelt volna, de a kereskedő tapintatosan felhívta a figyelmemet arra, hogy a helyi kézművesség eme remeke - női ruha. Pedig jól állt volna. Jobban, mint a férfi változat, mert - valljuk meg őszintén! - a dzsellaba rendesen kiadja a pocakot, a vállat meg végképp nem hangsúlyozza. Egyébként tökmindegy. Ki az ördög tudja megállapítani Budapesten, hogy az a földig érő hálóing (ennél pontosabban nem tudom meghatározni a dzsellabát, ezt a klasszikus arab ruhadarabot) férfi vagy női viselet-e.

Ott, abban a kis aqabai boltban azonban egy pillanatra végigfutott rajtam a félelem: vajon nem tekintenének-e transzvesztitának egy női cuccban? Talán még el is pirultam egy cseppet. Pedig lehet, hogy hibáztam, elhajítottam magamtól a lehetőséget, hogy botcsinálta divátdiktátorként az új évezred kezdetén meghonosítsak egy olyan öltözéket, amely egyszer s mindenkorra lerombolná a férfi és a női ruha közötti korlátokat.
Egyszer már korábban is megfordult a fejemben, amikor whisky-nagykövetként kénytelen voltam végigkóstolni vagy egy nagytucat koros árpapárlatot Skóciában. Sokáig álltam Glasgow belvárosában egy elegáns férfiruha üzlet kirakata előtt, és kacérkodtam a gondolattal, hogy beszerzek egy komplett skót öltönyt szoknyával, spencerrel, térdzoknival és azzal a mókás kis retiküllel együtt, amely alattomosan lifeg a skót férfiember férfiassága előtt, hogy minden egyes energikusabb felállás alkalmával fájdalmasan emlékeztesse férfi voltára. Mivel azonban ez az igen szép tradicionális viselet cakkpakk nyolcszáz fontba került volna, hitvány módon meghátráltam, s így a skót viseletnek nem lettem kontinentális nagykövete. A whisky azért nagyon rendben van.

Pedig ha!

Ha végre felszabadítanánk ruháinkat a nemek rabságából, és mindenki tetszése, nem pedig kromoszómái szerint választhatna öltözéket, szép új világ köszöntene ránk. Nem számítana többé, ki viseli a szoknyát és ki a nadrágot, egyenlőek lennénk férfi-női szabóink színe előtt. Világos, hogy ez áldozatokkal járna. Azzal például számulnunk kell, hogy a férfi és a női öltözködés konvergálásával a Montmartre-on bezár Madame Jules és Madame Alfred mulatója, lévén ezek női ruhába öltözött férfiak pikáns előadóestjére invitálják az érdemes közönséget. A színházak leveszik a műsorról azokat a darabokat, amelyekben nadrágszerep van. Ezeket előbb-utóbb úgysem értené senki. Nem lesznek külön férfi és női ruhaboltok, igaz, be kell vezetni a finom kis jellel megkülönböztetett férfi illetve női próbafülkéket.

Sajnos, néhány jó film elvész. Ki tudna még nevetni a Van, aki forrón szereti-n? Mi lenne izgató a férfi öltönybe bújtatott Kim Basingeren a Kilenc és fél hétben? Szólna-e bármiről is az Aranyoskám? És nyilvánvalóan elhullik majd a negyedszázados Rocky Horror Picture Show is - a hozzá kapcsolódó kultusszal együtt. Mitől lenne mulatságos az idegen civilizációból érkezett transzvesztiták gyülekezete egy olyan bolygón (a Földön), ahol a divat már rég kiegyenlítette a nemek közötti különbségeket.
A Rocky Horror Picture Show különben most jött ki DVD-n. Borzasztóan helyes. Kár, hogy sokat lágyult az elmúlt harmadfél évtized alatt. A poénjai még bejönnek, de felháborodni már nem könnyű rajta. (Így járt egyébként szegény John Waters is, aki a vaskos botránykeltés édes évtizedei után most a Cecil B. Demented-ben panaszolja fel, hogy a kulturális mainstream már elorozta tőle a szexet és az erőszakot.) A női - vagy nőies - ruhába öltözött férfiak látványa azóta ugyanis megszokottá vált a szórakoztatóipar gyakorlatában, és ringó csipejű, hímnemű flittercicákért sem kell felkeresni alternatív mulatókat. Elég, ha bekapcsolod bármelyik tévécsatornát.
A férfi és a női divat azóta számtalan egyéb részletben is közelebb került egymáshoz. Ott van például a RHPS-ban az a jelenet, amikor Tim Curry, a fő transzveszti vegzálja a kastélyba vetődött ártatlan jegyespárt. A pár hölgytagja, a fölöttébb zsenge Susan Sarandon, bár tapasztalatokkal még nem rendelkezik, határozottan állítja az ő nyámnyila jegyeséről (Barry Bostwick), hogy férfias. Mire Tim Curry megkérdi, hogy tetkója van-e. A fiatalok ettől elborzadnak. Ma a gyöngyözően kacarászó kiscsoportosok értetlenül néznek: azt miért nem kérdezi meg, hogy a csajszinak van-e tetkója, ha igen, hol, és mit ábrázol.

Bár még ruháink különböznek, piercingben és tetkóban már közel járunk egymáshoz. Életformában is. Ha egy férfi aerobicra jár, szolározik, és felvarratja a ráncait, nem lepődünk meg. Ha egy nő body gymbe jár, bicepszre gyúr, túlélő táborban múlatja az időt és négyliteres limited edition terepjáróval jobbról előz, szemünk sem rebben. Lassacskán már a Chokito reklámján sem fogunk röhögni, ahol az Easy Ridert idéző kőkemény motoros srác bezúdul a lábukat emelgető lányok közé - aerobicra. És ma már talán az sem tűnik olyan rettentően vagánynak, ha a herpeszirtó reklámjában egy lány talpig motoros bőrcuccban jelenik meg.
A divat, a helyzetek, a szerepek konvergenciája ez. Kezdetben a férfi ruhába öltözött nő, illetve a női ruhába öltözött férfi (bár ez egy kicsit erősebb) - az álcázás metaforája volt. A következő lépés az uniformis kínálta egyenlőség: motoros ruhában, angyalbőrben, szkafanderben ugyanis eltűnnek a különbségek. Bizonyos fokig elmondható ugyanez a blue jeans, a farmer divatjáról is, amely a hatvanas években civil egyenruhaként szolgálta a társadalmi egyenlőség eszménye mellett a nemek egyenlőségének gondolatát is.

Most újabb szakaszba léptünk. A "nem a ruha teszi az embert, de a férfit és a nőt igen" elvét lassacskán felváltja a nyugati típusú kultúrákban a szabadon választható testfedők gyakorlata. Valamiféle "ellen-népviselet" van születőben. A népi öltözékeknek ugyanis az a lényegük, hogy pontosan közlik viselőjük nemét, korát, családi állapotát, a közösségben betöltött formális szerepüket, vallási közösségüket, vagyoni helyzetüket, sőt még azt is, hova valósiak. És ezt viselője nem választja. Kötelező. A harmadik évezred kezdetére a viselet mint a populáris kultúra része már a szabad önmeghatározás eszközévé vált. Persze ez esetben is tudnod kell, fiú vagy-e, vagy lány. Ami viszont nem is olyan egyszerű. Ugyanis a nemi szerepek - és talán éppen ez áll a női és férfi divat változásai mögött - konvergálnak. Jönnek fel ezerrel a vadász-alkatú, kőkemény nők, s mellettük ott baktatnak az epilált mellkasú tűzhely-őrizők, akiket lassan már csak elsődleges nemi jegyeik alapján tekintünk férfiaknak. Mivel azonban a szeméremkupak divatja lejárt, ezek a jegyek sem szembeötlők. És hogy még cudarabb legyen a helyzet, már szag alapján sem könnyű megkülönböztetni a nőket a férfiaktól. A férfiaknak szánt testápolók, samponok és kölnivizek odőrje már nyíltan hordoz női komponenseket is. Ha mérvadónak fogadom el a reklámokat, a nők és a férfiak talán már csak verítékükben különböznek egymástól. Abban viszont szerencsére egyek, hogy - lásd Karinthy Frigyes idevágó bölcsességét! - még mindig állandóan azon fáradoznak, miképp elegyítsék természetes módon ezt a kétféle verítéket.

Réz András

 

Vissza...

***