MERT BENT SÖTÉT VAN...
2002. március

SZÍVÁS, MONSIEUR BORGO!

A világon az első mozi a Cinématographe Lumiere volt. Azaz nem is volt ez még mozi. Párizsban a boulevard des Capucines 14. szám alatt, a Grand Caféban tartották az első mozielőadást 1895. december 28-ikán - az egykori biliárdteremben. Egy frank volt a beugró. Hogy ez mai mércével mérve sok vagy kevés? Tudja az ördög. Egy biztos: az első napon összesen harmincöt néző spendírozta meg ezt az összeget. A mozitörténet első üzemvezetője, Clément Maurice ekkor ajánlatot tett a Grand Café tulajdonosának, mely szerint a terem bérletéért hajlandó a bevétel 20 százalékát felajánlani. Mivel a terem napi bérlete 30 frank volt, Borgo úrnak nem kellett aritmetikai zseninek lennie ahhoz, hogy kiszámolja: napi 35 néző után pontosan 7 frankot kasszírozhat. Ezért aztán finoman elhárított monsieur Maurice ajánlatát, és inkább a tuti harminc frankot választotta.
Aztán Lumiere-ék mozija divatba jött, Párizs egyik látványossága lett, a napi bevétel pedig elérte a 2500 frankot. C'est la vie!

AMI A MADARAKAT ILLETI...

A film eleve erkölcstelen dolog. Visszaélés észlelésünk csököttségével. Másodpercenként 24 állóképet pakolnak elénk, és mi azt hisszük, hogy tényleg mozog. És ez még gáláns megoldás, hiszen már harmadannyi képpel is át lehetne verni bennünket. Bezzeg a füsti fecske! Komoly tudósok megfigyelései szerint neki vagy tízszer huszonnégy képre lenne szüksége ahhoz, hogy ily csúful félrevezessék. Kérdés, persze, hogy ha ugyanolyan lenne a látásunk, mint a füsti fecskéé, valaha is nekifogtak volna-e a mozgókép feltalálásának. Valószínűleg nem. Túl nehéz lett volna ilyen rettenetesen pörgős masinát barkácsolni. Ez esetben viszont itt állnánk film nélkül. Esténként a televízióban állóképeket nézegetnénk. Az Urániában változatlanul vetített állóképes előadásokat tartanának. Tarolnának a képregények. A híreket természetesen a lapok és a rádió hoznák, pótfelvételit hirdetnének minden évben médiaszakra. A kormány nem finanszírozna nagy történelmi filmeket. Nem osztanának Arany Pálmát, Arany Oroszlánt, Arany Medvét, Arany Glóbuszt, nem kellene átvirrasztani az Oscar-díj átadásának éjszakáját. Nem háborogna a kiművelt köz a hagyományos mozik bezárása és az újabb multiplexek építése miatt. Nem átkoznák ki az akciófilmeket, a háborús filmeket, a katasztrófafilmeket és a terroristafilmeket a World Trade Centert ért támadás után. Szegényebbek lennénk néhány sztárral, mítosszal. Viszont filmesztéták sem lennének. Hagyjuk a fenébe! Történelmietlen eszmefuttatás. Így bele kell törődnünk, hogy a moziban csak elvétve találkozunk füsti fecskével, hollóval vagy dögkeselyűvel.

PEREC-EMBERKÉK DÁRIDÓJA

Vannak alaphelyzetek, amikor enni kell. Ilyen például az utazás. Az ember felszáll a vonatra, kicsomagolja a kemény tojást, a rántott csirkecombot, a tokaszalonnát, a fokhagymás kolbászt. Repülőgépen egyszerűbb, mert jönnek a tündökletes kisasszonyok, és elénk teszik a higiénikus műanyag héjazat alá rejtett kicsinyke, de rendszerint annál ízetlenebb falatokat. (Lásd az öregek otthonában beszélgető hölgyek példázatát: "Hát nem szörnyű, hogy milyen rosszul főznek!" Mire a másik: "És milyen kicsik az adagok!")
Vagy itt van a kirándulás. Olyan, mintha az ember csak azért kirándulna, mert nincs máshol ennie. Persze ez csak vicc. A kirándulás igenis baromi sportos, és hihetetlenül egészséges. Gondoljunk csak bele! Ha az ember a természet kellős közepén - ahol köröskörül csak természet van! - enni akar, akkor magával kell vinnie az elemózsiát. Több kaja - több cipelés. Így igazságos. És legalább arányosan ledolgozzuk.
A mozi is jellegzetesen evős hely, bár a menü meglehetősen szegényes. Hagyományosan az. Emlékezzünk csak vissza gyermekkorunk ábrándos mozibüféjeire! A málnaszörpben lomhán kavargó sűrítmény épp csak színt adott a szódának. Volt kavicscukor, francia drazsé, zselés drazsé, csokiszelet, ragadós karamella, itt-ott valamivel töltött zsemlék is felbukkantak, jobb helyen zsíros kenyér piros paprikával meghintve. Később jöttek a rettenetes hangú hazai burgonyaszirmok vastag olajban, meg a vietnámi rákszirom, amely mindenre elszántan tapadt fel a szájpadlásunkra. De a lényeg a perec volt. A perec volt a mozizás sine qua non-ja. Vagy a mozi a perecé? Nekem a mozi elképzelhetetlen volt nélküle. Kezdetben még úgy volt, hogy a pereces döngő léptekkel benyomult a nézőtérre, ahol az egybegyűltek harsány "Pereces!" kiáltásokkal próbálták közelükbe csalni a serény kereskedőt, aki nyakában lógó tálcáról osztogatta a sós és vajas pereceket. Ez úgy történt, hogy az ember odaadta a vételárat a mellette ülőnek, aki hasonlóképpen járt el, míg a pénz a pereceshez meg nem érkezett. Ekkor a pereces egy félbevágott negyed szalvétával megragadta a perecet, amely visszafelé megtette az iménti utat. Talán nem volt annyira higiénikus, mint egy korszerű klotyóöblítő, amelyben gyermekeink is bátran matathatnak, de ebből származó lépfenés tünetekről akkoriban nem hallottunk. Számomra a vajasperec viszont örök rejtély maradt. Vajasperecet ugyanis csak akkor ettünk, ha már a sós elfogyott. Mert a sósperec, az igen! A finoman, olykor vastagabban lelifegő sós izé, amelyet olyan élvezettel lehetett tépdesni, és akkor alatta ott maradt a ropogós perec. Amely, persze, néha a szárazságtól ropogott. A vajas az olyan semmilyen volt. Bár puhább. Nem is tartott olyan sokáig.
Ha jól belegondolok, nincs is nekem különösebb bajom a multiplex mozibüfékkel. A kínálat nem jobb, nem rosszabb, mint annak idején. Csak most a pattogatott kukorica lépett a perec helyébe. Viszont visszatért a perec is. Bécsi perecként. Ami azt jelenti, hogy mocsokul drága, és nem is emlékeztet a perecre. Kalácstésztából hazudott, mindenféle magokkal beterített szörnyszülött. Nyilvánvalóan viagra- és uprima-előtti időkből való, mert jóvátehetetlenül puha, és még konyul is. Ja! És gyorsan fogy. Egy mai bécsi perec annak idején a híradó közepéig sem bírta volna. Sebaj! A piac logikája szerint előbb-utóbb úgyis megjelenik a plázákban a Pretzel King, a McPretzel vagy egy élelmes látványpék, és a multiplex alatti szinten, a mozgólépcső tövében árusítani kezdi az igazi ropogós perecet. Az lesz majd a mulatság!

ÉS MÉG FILMET IS VETÍTENEK...

1888-ban Augustin Le Prince már készített mai értelemben vett filmet. Edison műhelyében 1891-ben készült az első film, amelyet még abban az évben bemutattak a Nőklubok Nemzeti Szövetsége 147 képviselőjének. Ehhez képest elég sokat kellett várni Lumiere-ékre. Mi lehetett az oka annak, hogy az első filmvetítés és az első mozielőadás között majd' nyolc évnek kell eltelnie? Talán a hibás marketing koncepció. Kezdetben a feltalálók ugyanis azt hitték, hogy a filmkamera ugyanolyan helyet tölt majd be az emberek életében, mint a fényképezőgép. Bármikor mozgó emlékművet állíthatsz önmagadnak. Ehhez képest a reménybeli vásárlókat inkább a demok érdekelték. És nem jöttek be igazán a kukkolós masinák sem, amelyekben végtelenített filmszalag pergett, amelyet a lelkes néző a gép előtt állva, egy kicsiny lyukon betekintve élvezhetett. Pedig az egész mulatság csupán öt centbe került.
Világos tehát, hogy nem volt elegendő feltalálni a mozgóképet, ki kellett hozzá találni a mozit is. Első pillantásra ez nem tűnik sokkal bonyolultabbnak, mint a meleg víz feltalálása. Kell hozzá egy sötét hodály, sok-sok ülőalkalmatosság, pénztáros, jegyszedő. Aztán már megy minden magától. Az áldott sötétségben azonosíthatatlanul, mégis egy közösség tagjaként bőghetsz, mint a zálogos tehén vagy nyerítve röhöghetsz, akár még hangos megjegyzéseket is tehetsz, mert bár ez nem illendő, ki tudná, hogy te voltál az. Kiléphetsz a cipődből, kigombolhatod nadrágod felső gombját, papírgalacsint hajigálhatsz, köpőcsövezhetsz. Ha a leghátsó sorban ülsz, nyugodtan csókolózhatsz. Ha elöl, inkább csak pettingelhetsz, mert ezzel nem zavarod a mögötted ülők kilátását. Két órára megkaptad a sötétség jogosítványát. Ezért volt annak idején finom, diszkrét megoldás a villany felkapcsolását megelőző csöngetés. Ma ugyanilyen finom, diszkrét megoldás a stáblista. Amíg pereg, leseperheted magadról a perecmorzsát, feltunkolhatod a könnyeidet, begombolhatod a nadrágodat, s mire rádszakad a fény, ugyanúgy festesz, mint amikor beléptél. Fantasztikus találmány. És közben még filmet is vetítenek.

KUKKOLÓK

Tévében nézni egy filmet, sohasem ugyanaz, mint a moziban. Nem pusztán a képernyő és a vetítővászon méretkülönbsége teszi ezt. Hanem például az, hogy miközben a tévét nézed, fogalmad sincs róla, hány hozzád hasonló egyed gubbaszt ugyanaz előtt a film előtt az otthonában. És persze azt sem tudhatod, hogy ők min sírnak, és min nevetnek. A moziban mindez tiszta és egyértelmű. Aztán a moziban ott van az a bizonyos sötétség. Nem kapcsolhatod fel a lámpát. És közben nem telefonálhatsz, nem nevelheted a gyereket, nem tárgyalhatod meg munkahelyi problémáidat, nem kanalazhatsz ököruszály levest cérnametélttel.
Talán nem pontos a hasonlat, de a mozi olyan, mint amikor éjszaka belesel valakinek az ablakán, és észrevétlenül megfigyelője leszel más életeknek. A tévé viszont olyan, mint az ablak. Kinézel rajta a világra, amely történik, ahogy történik. A kukkolás eleve azt feltételezi, hogy kimozdulsz otthonról, kiszúrod a neked tetsző ablakot, aztán figyeled, mi lesz. Dolgod végeztével hazaindulsz, és befészkeled magad a saját világodba. Ehhez hozzátartozik a kukkolás izgalma. Bár te a sötétben észrevétlen maradsz, adrenalinszinted mégis emelkedik. Eljátszol a gondolattal - Woody Allen módjára -, mi lenne, ha beléphetnél ebbe a világba (Kugelmass epizód). Vagy ha ők jönnének ki hozzád (Kairó bíbor rózsája). Hihetetlen varázslat, amely olykor halk romlott felhangoktól sem mentes, hiszen megfordul a fejedben, milyen lenne, ha te feküdnél a nő mellett az ágyban, ha a te kezedben lenne a fegyver. Viszont mindvégig tisztában vagy azzal, hogy a két világ között nincs átjáró. A vászon világa - bármit mutasson is - szemérmesen távol tartja magát tőled.
A tévé egészen más. Az ablakon kinézni hétköznapi dolog. Néha két kocsi csattan, néha üvöltöznek, olykor még lőnek is. És mivel a műsorfolyamban szétválaszthatatlanul omolnak egymásba a tények és a kitalációk, lassan már nem is próbálod megkülönböztetni őket. És mindehhez fel sem kell öltöznöd. Éled közben a magad életét. Úgy érzed, elég lenne kilépned az utcára, és máris benne lennél abban a világban, amelyet az ablakból láttál. A tévé a mindennapiság. Nyoma sincs a kukkolás izgalmának. Akár te is részt vehetsz benne: kifejtheted nézeteidet az éppen futó latin szoperáról. Aztán meg be is telefonálhatsz. Ha te leszel a szerencsés kiválasztott, holnap ott lehetsz a képernyőn: hülye kérdésekre hülye válaszokat adhatsz, benne lehetsz a nagy reality show-ban, ahol a többiek majd téged figyelnek. Vagy ott ülhetsz - 15 perc hírnév! - megbilincselt kézzel a vádlottak padján. Aztán siess haza, nehogy lekéss saját magadról!
Szóval én a mozit választom. Mert benn sötét van és emberszag. A tévé előtt ülve meg mindig úgy érzem, hogy odakint nagy sötétség van.

TANULSÁG

Nem hiszem, hogy valamennyi művészetek közül számunkra a legfontosabb a film. De azért mozi nélkül elég nagyon szar lenne a világ.

 

Vissza...

***